A terület a középkorban

 

A Dunántúl észak-keleti részét magában foglaló székesfehérvári egyházmegye nem tartozik az ország legősibb egyházmegyéi közé. A püspökséget 1777-ben VI. Pius pápa és Mária Terézia alapította.

Területe korábban a veszprémi püspökséghez tartozott, székvárosa pedig kivételezett (exempt) jogállású terület volt.Székesfehérvár városa a magyar államiság születésétől fogva kulcsfontosságú helynek számított. Királyi palota létesült benne, itt tartották az első törvénylátó napokat, a későbbi országgyűléseket. Mint királyi koronázó- és temetkezőhely, kiemelt fontosságú szakrális központnak is számított, szentek nyughelyének. Szent István király egy kiváltságos papi testületet, egy társaskáptalant alapított itt, melyet kiemelve a veszprémi püspök joghatósága alól közvetlenül az esztergomi érseknek rendelt alá. E káptalan gondozta az ország egyik legnagyobb templomát, a Nagyboldogasszony tiszteletére épített királyi Bazilikát. A testület államjogi szerepe is rendkívüli volt, hiszen a koronázási jelvényeket és az ország levéltárát is őrizte. Nagyprépostja kancellári, majd alkancellári címmel az állami írásbeliség vezetője is volt.

Székesfehérvár középkori virágzásának a török hódítás vetett véget 1543-ban. Mind az egyházi, mind a világi igazgatás összeomlott. A 145 éves idegen uralom alatt a város pusztulásnak indult. A királyi bazilika a 15 éves háború alatt szenvedett helyrehozhatatlan károkat: tornyát a törökök lőporraktárnak használták, mely felrobbant. A 18. században újjáéledő város barokk képet öltött. Újjászerveződött a kiváltságos prépostság is, ám régi fényét a megváltozott viszonyok között nem nyerhette vissza. Birtokaiért és joghatóságaiért hosszadalmas pereskedésbe bonyolódott.

© Székesfehérvári Egyházmegye

Impresszum | E-mail

Híreink | Média | Adattár | Gyűjteményeink | Történelmünk