Székesfehérvár és zarándoklatok – előadás-sorozat - negyedik előadás - beszámoló

2022. 06. 16. | | 2022. 07. 19.

Mesélő kora újkori kegyérmék – Zarándoklatok és Székesfehérvár (4.)

2022.06.16. – A Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum Zarándoklatok és Székesfehérvár címmel indított előadás-sorozatának negyedik állomása Reich Szabina, a Szent István Király Múzeum munkatársa A kora újkori zarándoklatok története a feltárásokból származó kegyérmék tükrében című előadása volt, amelyre június 16-án került sor a Székesfehérvári Egyházmegyei Látogatóközpontban.

Az érdeklődőket Smohay András, a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum igazgatója köszöntötte, majd bemutatta a Zarándoklatok és Székesfehérvár előadás-sorozat negyedik előadóját, aki immár nemcsak történeti forrásokat, hanem valódi tárgyi emlékeket – kegyérméket, kora újkori sírok feltárásakor megtalált értékes leleteket – is segítségül hívva világította meg az izgalmas címadó témakör részleteit.

A székesfehérvári Szent István Király Múzeum azon felül, hogy a város legnagyobb múzeuma, milliós darabszámú műtárgygyűjteményével a Magyarország második legnagyobb múzeuma címet is magáénak tudhatja. A múzeum munkatársa, Reich Szabina előadása során a feltárásokból előkerült kegyérmék segítségével adott átfogó képet a kora újkori, 17–18. századi magyarországi búcsújárás helyi jellegzetességeiről, kitérve a középkori előzményekre is. A kegyérmék a barokk kegyesség emlékei, illetve a korabeli zarándokok számára amolyan búcsúfiaként szolgáltak egy-egy zarándokhelyről, és jellemzően a kibocsátó kegyhelyet, templomot, a helyhez köthető szentet, patrónust ábrázolták. Sok esetben – a tulajdonost védelmező erőt tulajdonítva neki – amolyan amulettként rózsafüzérre vagy nyakba kötve is viselték és használták őket.

A 17–18. századi, itthon megtalált éremképek vizsgálata során kiderült, hogy a legnépszerűbb a máriacelli kegykép volt, míg a patrónust ábrázoló képek között a legelterjedtebb Szent Benedek alakja volt. Előbbi a nyugat-magyarországi városokban nagy számban élő, német ajkú polgárság zarándoklási szokásaira, míg utóbbi a bencés rend akkori erőteljesebb regionális jelenlétére vezethető vissza, hiszen a kolostorok is vertek érmét – mutatott rá Reich Szabina. A lelőhelyeket térképre vetítve megfigyelhető, hogy főként a Dunától nyugatra eső területeken, s elsősorban jelentősebb útvonalak mentén, illetve a főként a módosabb, gazdagabb lakossággal rendelkező településről kerültek elő nagyobb számban a kegyérmék. A Habsburg (osztrák és délnémet) kapcsolatok miatt a Nepomuki Szent Jánost ábrázoló kegyérmék is gyakoriak voltak a vizsgált időszakban – tette hozzá.

A kutató előadása elején beavatta a közönséget, hogyan is fordult a figyelme éppen a kegyérmék felé: 2014-ben, a székesfehérvári II. János Pál pápa tér ásatása során egy Szent Benedek-kegyérme került elő. A lelet szórványlelet volt, vagyis nem egy sírból került elő, hanem a sírok kevert földjében találták meg a régészek, így beazonosítása is nehezebb volt. Reich Szabina, miközben próbálta meghatározni a friss lelet legfontosabb jellemzőit, azt tapasztalta, hogy a hazai szakirodalom a témában igen gyér, ugyanis az újkori feltárások korábban itthon jellemzően nem álltak a régészet látóterében. A kutató hozzátette, ma már szerencsére zajlik a szemléletváltás, például szisztematikus feltárása kezdődött a barokk kori temetkezési helyeknek is, és míg korábban a szakma főként az 1711 előtti időszakot vizsgálta, ma már sokkal jobban dokumentálják a későbbről fennmaradt relikviákat – pl. kegyérméket, rózsafüzéreket, kereszteket, korpuszokat, imakönyveket is. Kiemelte, szerencsére az osztrák és német források a segítségére voltak a kutatásban, ma pedig már a hazai szakemberek is be tudnak csatlakozni a különböző kutatások révén a nemzetközi tudományos körforgásba.

Reich Szabina kutatása módszertanába is röviden bevezette hallgatóságát: elsősorban az ásatások során előkerült kegyérmékre fókuszált – mondta, majd a gyűjtőmunkát egy adatbázis összeállítása követte, melyben az értékes leletek leltári száma mellett a megtalálási helye, a készítés módja és feltételezett helye és ideje, formája, ábrázolása, egyéb díszítései, feliratai szerepeltek. Ez után következhetett a lehetséges párhuzamok, analógiák feltérképezése, ugyanis például konkretizáló felirat hiányában az ábrázolás módja is eligazíthatja a figyelmes szemlélőt abban, hogy hol, merre kell keresnie mondjuk az érme kibocsátásának a helyét. További nehezítő körülmény, hogy a kegyérmék sírokba helyezésénél nem jelent támpontot a sír típusa sem: az érmék nemtől és kortól függetlenül kerültek elő az egyes lelőhelyeken.

A kutató visszautalt az előző előadásokon elhangzottakra is: a magyar egyházszervezet kiépülése és megszilárdulása Szent István király (1000–38) és utódai uralkodása alatt történt meg. Jelentős változást hozott a magyarországi zarándoklatok történetében az 1083-as év, ugyanis István király szentté avatásával a hazai vonatkozású szentté avatások (András és Benedek remete, Gellért püspök, Imre herceg) sora kezdődött meg, ami a hazai kegyhelyek alapítását is maga után vonta – emlékeztetett Reich Szabina. Ezzel párhuzamosan járulékosan megindult a búcsújáró kultusz is: Szent István és Szent Imre kultuszának bölcsője Székesfehérvár, Szent Gellértének Csanád lett, Szent László tisztelete először Nagyváradon mélyült el, Árpád-házi Szent Margit tiszteletének nyomait pedig a mai Margitsziget őrzi. Természetesen nálunk is megjelentek az Eucharisztia 13–14. századi erős tiszteletének kifejezői, a Szent Vér-csodák, s nyomukban a vérző ostyák kegyhelyei Magyarországon, például a mai Tolna megyében található Bátán. Hazánkban a zarándokok kiemelt célpontja volt Remete Szent Pál (494) budaszentlőrinci búcsújáróhelye, valamint Kapisztrán Szent János (1690) újlaki kegyhelye is.

Korábban is elhangzott: a középkor hazai zarándokainak legkedveltebb úti céljai – Róma és Jeruzsálem – mellett az egyre veszélyesebbé váló tengeri utakat elkerülendő – további kegyhelyek is előtérbe kerültek, többek között Alltöting, Bari, Düren, Köln, Loreto, Santiago de Compostela, Trier, Tours, Wartburg, Aachen, Mariazell, Częstochowa.

A török megszállás azonban – mint oly sok minden másban – a hazai zarándoklatok lendületében is törést jelentett, ahogyan a reformáció elterjedése is: ebben az időszakban egyfelől háttérbe szorulnak a zarándoklatok, másfelől a tárgyi emlékek, ereklyék nagy része is elpusztul.

A török uralom vége és a katolikus restauráció a 17–18. században aztán újabb fordulópontot hoz: felerősödik a Szűz Mária-kultusz, amely egyébként már a hódoltság idején is egyre fontosabbá vált, hiszen a törökkel viaskodó magyarok leggyakrabban a Szűzanya közbenjárásáért és oltalmáért fohászkodtak. Így a régiek mellé újabb kegyhelyeket alapítanak, és ezek felkeresése is egyre gyakoribbá válik. Kiemelkedő hazai Mária-kegyhelyeink többek között Andocs, Bodajk, Celldömölk, Máriabesnyő és Máriaremete.

A barokk korban újraéledő zarándoklatokhoz számos kegytárgy köthető, ezek pedig leginkább a barokk kori temetkezési szokások révén maradtak az utókorra. Készült rózsafüzér üvegből is, de sok esetben a például fából faragott rózsafüzér, amire a kegyérme fel volt fűzve, nem maradt meg, csak maga az érme, mivel az tartósabb anyagból – rézből, bronzból, ólom- és ónöntvényből, vagy préselt lemezből készült. A függesztőfüllel és függesztőkarikával ellátott, vagy átlyukasztott kegyérmék formája igen változatos képet mutat: kerek, nyolcszögletű, ovális, lant formájú, sőt szív- és Ulrich-kereszt-alakú kegyérme is került elő a feltárások során. Ahogyan korábban is elhangzott, gyakoriak voltak a korban a Benedek-kegyérmek, a szentek alakjaival ellátott érmék és a kegyhelyhez kapcsolódó érmék, amelyek legtöbbször rovátkolt szalag, virágfüzér, koszorú, gyöngysor, hullámvonal, babérkoszorús-, tölgyfaleveles kerettel voltak díszítve. A szakember rámutatott: ezek alapvetően tömegáruk voltak, nem meglepő tehát, hogy ugyanazt a sémát használták az ábrázolások, így a 17–18. századi érmék azonosítása során legbiztosabban a feliratok szolgálhatnak eligazító elemként, főként a kegyhelyek által kibocsátott érmék esetében.

Reich Szabina külön kiemelte a kecskeméti, pápai és sárvári leleteket, amelyek különösen beszédesnek bizonyultak: ezek finomabb, kidolgozottabb ábrázolásokat mutatnak, anyaguk, készítésük technikája is jobb minőségű. Hogy a mívesebb kegytárgyak mind az ezeken a területeken feltárt sírokból kerültek elő, nem véletlen, hiszen az említett városok fontos központjai voltak a korabeli katolicizmusnak, közel voltak a korábban is említett osztrák, délnémet kegyhelyek, továbbá a környéken is tehetősebb polgárság élt.

A katolicizmus a 17. századtól elsősorban a Dunántúlon, a Felvidék nyugati területein, a Duna-Tisza közében és a Palócföldön volt uralkodó, míg az alföldi területek jellemzően a protestantizmus erősebb hatása alá kerültek. Ez természetesen a lelettérképen is kirajzolódik: a kegyérmék jellemzően a katolikus területekről kerültek elő.

Reich Szabina előadása végén elmondta, a kutatás még messze nem zárult le, az adatbázis folyamatosan bővül, Székesfehérvár vonzáskörzetében is egyre több lelet kerül elő a fémdetektoros kutatás lehetőségének köszönhetően, és a szakma is egyre inkább figyelemmel kíséri a kutatási területet.

Legközelebb augusztus 25-én várjuk az érdeklődőket a Székesfehérvári Egyházmegyei Látogatóközpontba, ahol a sorozat ötödik vendége Smohay András művészettörténész, a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum igazgatója lesz, aki a 18–20. századi Szent István-körmenetekről oszt meg izgalmas részleteket.

A soron következő alkalmakról a Magyar Szent Család nyomában zarándokút honlapján tájékozódhatnak a www.szenteknyomaban.hu oldalon.

Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum
Videó: Székesfehérvári Egyházmegyei Stúdió

Az összes előadás felsorolása ITT 

Bővebb információ: www.szenteknyomaban.hu